Drága Mama!
- memoár-
Szándékosan nem gondoltam bele sosem, hogy mikor jön el a nap, amikor utoljára látlak. Halhatatlannak hittelek. Annyi betegségből felgyógyultál az élni akarásoddal. Annyi mindenen keresztülmentél. A nehéz gyermekkor, a második világháború, a nélkülözés, majd később a küzdelmek árán felépített szép életed Papával. Igazi harcos voltál.
Mindig mentél és csináltad.
Néha hangosan és cifra szavakat zengetve, de mindig erővel.
Az idő elszállt, de Te ugyanúgy megmaradtál nekünk lelki támasznak, mint amikor kicsik voltunk.
Régen a kiskonyhában a félkész, töltésre váró torták és sütemények között sürögve-forogva gondoskodtál rólunk és tanítottad, hogy kell piskótát sütni, hogy ne essen össze, később pedig a foteledben, az éppen olvasott könyveinkről diskurálva.
Mindig volt véleményed és mindig volt jó szavad hozzánk. Amikor nem tetszett valami, sosem voltál kíméletes senkivel.
Sokszor megsértődtünk ... de a szívünk mélyén mindig tudtuk, hogy a lelked jóval van tele és csak azt mondod, amit tényleg igaznak hiszel.
Ahogy teltek az évek, egyre inkább lettél a család közepe. Amikor hazamentem, az első utam mindig hozzád vezetett. A szobádban egy különleges világ nyílt meg.
Ott azt érezhettük mind, hogy a világ szeret bennünket és mi is meg akarjuk ölelni az egészet.
Mert Te mindennek örülni tudtál.
Mindent kikérdeztél, mindenki sorra került a "mi van vele" listán. A gyerekek, a barátok, még a szomszédok is, mert Te mindenkit megjegyeztél.
1 éve, hogy elmentél. Az utóbbi években már sokat emlegetted, hogy lassan már készen állsz, már megéltél mindent. A 90. születésnapodat szeretted volna még a nagy családdal együtt tölteni, de sajnos az már nem adatott meg. Pedig járt volna. Nagyon is járt volna. De az élet nem tudja sajnos, hogy kinek mi jár. Az élet kiszámíthatatlan és nincs előre megírt forgatókönyve. Saját maga írja meg.... saját magát.
Elestél.
Amikor hívtalak, már vittek a kórházba. Emlékszem, azt mondtad: " Én ebből nem gyógyulok meg Bibikém."
Sosem mondtad ezt előtte. Pedig voltak olyan időszakok, amikor azt mondták, már nem jössz haza, de Te hazajöttél. Többször is.
Ezzel ajándékozva nekünk egy olyan hitet, amitől azt gondoltuk, hogy halhatatlan vagy. Mert Te sosem adod fel.
Amikor az ágyadhoz léptem mosolyogtál. Hideg kezed gyenge volt, az ujjaid átkaroltak.
Éreztem, hogy ez az utolsó találkozásunk. Ott voltál, néha már valahol máshol. Folytak a könnyeim és a szívemet facsarta a tudat, hogy utoljára foghatom a gondoskodó kezedet, de közben nyugodtság szállt meg, mert tudtam, hogy a fájdalmaid, fáradtságod mögött belül, már boldog vagy.
Nem mondtál semmit, csak hogy fáradt vagy.
Tudtam a szemedből, hogy fáradt, de elégedett......mert tiszta szívvel és szeretettel távozol.
Úgy ahogy eltervezted.
A behajtott ajtó mögül fény szűrődött ki. A háttérből felsejlő, zöldellő fű és madárcsicsergés tolakodóan szemtelenül ömlött ki a kis résen, ahogy az ajtó nyitva maradt.
Papa az ajtóban állt.
- Azt hittem már sosem jössz Ides! - mondta morcosan
- Jaaj, Aptya, dolgom volt. Ne szólj bele, nem tudod mennyi segítségre volt ezeknek szükségük. - nevettél fel és megfogtad Papa nagy és erős kezét.
Papa átölelt és abban a pillanatban sírva fakadtál.
Erre a pillanatra vártál több, mint 27 éve és most eljött.
Nevetve sírtál vagy sírva nevettél, nem is tudtad hirtelen.
- Gyere Ides, menjünk.
Papa megfogta a kezed és Te bementél vele. Az ajtó becsukódott.
Mi itt maradtunk. Fizikai hiányod nem önthető szavakba.
De tudod....valahogy itt maradtál. Érzem.
Mindig itt leszel.
Bennünk. A gyermekeidben, az unokáidban, a dédunokáidban és így tovább.
Életedben és azután is sokat adtál és adsz nekünk. Szavaiddal, tetteiddel és gondolataiddal.
Akkor is, ha nem szóltál semmit......
"azt is halkan mondtam....."
Örökké tartó szeretettel: Bibikéd
Fotó: Pixabay
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése